Elmentem, és megálmodtam a világot. Elaludtam, és megnéztem az éjszakát. Olyan gyönyörű volt! Elrepültem az erdők felett. Madarak elhaló hangját hallottam, és a hűs patak hívó szavát. Az öreg fák értem imádkoztak némán. Valaha tudtak beszélni is, de az istenek végleg elhallgattatták őket. Ha énekeltek, a bánat volt a daluk. Ma már csak a fagyos szelek visszatértekor táncolnak bele az éjszakába, és a tövükben, igen, ott aludtam el.
Átöleltek a görcsök és a gyökerek, amikor megálmodtam a szerelmet. Sírtam, mint ahogy a felhők szoktak, mikor rázúdítják dühüket a fenyvesekre. Az ágak átkaroltak, de nem tudták, mitől olyan keserű az élet.
Könnyes szemem az éji lepkét figyelte, ahogy elröppen a gyászos Hold nővér fekete fátyla mellett. A sápadt asszony, ki fénylő urát kívánta, mely most az erdő másik felén nyugszik, lámpásként világított a sötét fellegek felett.
S én hirtelen megértettem, hogy már semmi sem olyan, mint amilyennek szerettem volna, valamikor régen. Kértem a kis patakot, ragadjon el magával, kérleltem a csillagokat, fojtsanak meg átható tekintetükkel, könyörögtem a zöld gombáknak is, szórjanak végre pusztulást a fejemre. Ha meghalok, úgyis csak egy megsárgult emlék leszek, s azok emlékeznek majd rám, akik talán sosem voltak ébren.
Egyszer a kristályszínű csillagok megszánták kínjaimat, megdagasztották a kedves patak csillogó vizét, aki felhizlalta a mérges gombákat, akik végre megmutatták nekem a nyirkos föld átható kegyelmét.
Én azóta is ott fekszem, a patak ölelésében, közben testem megfeketült hamvait a szellő repíti tova, napvilágon túlra, hogy örökre veled legyek…